01.Fejezet

,, Hálásan köszönöm... "

Szedd a lábad! - tanácsoltam magamnak.

A közeli réten voltam, hogy virágot szedjek a királynő születésnapjára. Elisabeth királyné jelenleg nem tartózkodott otthon, de tudomásom szerint ma érkezik meg. Pont jókor, hiszen a születésnapja is ma van. Kedvelem őt, hiszen nagyon rendesen bánik mindenkivel, pont mint Ivan király. Ők ketten annyira jó lelkűek... éppen ezért nem értem, hogyan lehet ezeknek a csodálatos embereknek egy olyan fiuk, amilyen Cody Allen Christian. Ő viszont nagyon rosszul bánik az emberekkel - teszem hozzá, legfőképp velem. Nincs mit tennem, tűrnöm kell, hiszen nem szegülhetek ellen a Hercegnek.

Futólépésben mentem vissza a palota kapuihoz, ahol aztán megmutattam a nyakamban díszelgő kis cédulát, miszerint az udvarban lakom. Az őrök beengedtek, és villám gyorsasággal a bálterembe mentem.

- Végre, Cassandra! - csapta össze tenyerét Agnes. A szolgálók között ő a legidősebb. Szerény, kedves hölgy, akire mindig számíthatunk.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig voltam távol, Agnes - hajoltam meg.

- Semmi gond, na de most hozd a virágokat! - utasított, én pedig mentem utána.

A bálterem csodásan festett. Csillogott-villogott, gyönyörű virágok voltak mindenütt. A falnál egy hatalmas asztal volt, fehér terítővel, arra várva, hogy rákerüljön a sok finom étel és ital. 

- Ide tedd őket, kérlek! - mondta Agnes.

Letettem az általam szedett csokrot, majd körbenéztem, hogy tudok-e valamit segíteni. Mindenkit izgalommal töltött el az, hogy Elisabeth királyné immáron betöltötte a harminchatodik életévét.

- Cassandra, Ivan felség látni óhajt! - hajolt meg előttem, átadva az üzenetet Louis.

- Köszönöm! - tettem én is ekképp, majd elindultam a Király szobája felé.

Lépteim halkak voltak, mégis éles zajként hatottak az üres, márvánnyal kövezett folyosón. Mindenki a bálteremben segédkezett, így az emeleti rész teljesen kihalt volt. Hamarosan el is értem a célnak kitűzött ajtót, s kopogtam. 

- Gyere! - szólt ki, egy mély, rekedtes hang. 

Bal kezemmel lenyomtam a kilincset, majd kitártam az ajtót. Amint becsuktam azt magam után, meghajoltam. 

- Hívatott, Felség?

- Igen. Szeretném a segítségedet kérni - nézett fel rám a papírok mögül, kedves mosollyal.
- Miben lehetek szolgálatára? - kérdeztem habozva.
- Elisabeth-nek készítettem egy ruhát és egy nyakéket ajándékba. Szeretném, ha megnéznéd, és megosztanád velem a gondolataid róla! - mondta.
Megszólalni sem tudtam. Ez egy igazán komoly feladat, hiszen mindenkinek más az ízlése. Lehet, nekem tetszeni fog, de a Királynőnek nem, vagy fordítva. Nem tudom, hogy miért pont engem keresett fel ezzel.
- R-rendben van. Köszönöm eme bizalmas feladatot, Uram! - hajoltam meg előtte hálálkodva.
Még elmondta, hogy az ágyán találom, és azt, hogy menjek be nyugodtan. Bátortalanul, remegő lábakkal léptem be a hálószobájába. A ruha le volt terítve az ágyra, a nyakék pedig mellette, egy dobozban pihent. Közelebb léptem, és óvatosan, falevélként reszkető kezekkel, levettem a doboz tetejét. Ügyeltem arra, hogy ne nyúljak egyikhez sem, nehogy koszos legyen. A ruha világos türkiz színben pompázott, és a felső részét apró gyémántok díszítették. A szoknya legfelső rétege fátyol volt, körbe rajta pedig szintén gyémántok helyezkedtek el. Az első gondolatom az volt, hogy gyönyörű. Utána pedig sorban jöttek a szavak; káprázatos, csodálatos, elképesztő... és így tovább. Teljesen megbabonázott a ruha szépsége. Tekintetem a nyakékre tévedt, melynek ragyogása majdhogynem megvakított. Apró gyémántokkal kezdődött, melyek egyre nagyobbak lettek, majd két oldalról körül ölelték a legnagyobb, szív alakú követ.
- Hogy tetszik? - hallottam magam mögül, egész közelről.
Ijedtemben kicsit megugrottam, majd hatalmas mosollyal megfordultam, hogy Ivan királlyal szembe lehessek.
- Gyönyörű! Biztosan tetszeni fog Elisabeth királynénak is - mondtam.
- Biztosan, hm? - szólt halkan, s inkább kijelentette, mint kérdezte. - A színében nem voltam biztos, nem értek ehhez - nevetett fel lágyan.
- Ha nekem lehetne egyszer egy ilyen ruhám, nem ezt színt választanám, de egészen biztos, hogy az Úrnő el lesz ragadtatva tőle.
- Milyen színűt választanál magadnak? - lépett mellém.
- O-oh... talán barackvirágot... d-de nem engedhetem meg magamnak, hogy válogassak. Őszintén szólva, a szín mindegy lenne... - feleltem bizonytalanul, mire csak elmosolyodott.
- Köszönöm a segítséged, Cassandra!
Bólintottam, majd egy meghajlás után elhagytam a szobát. Meghatott az, hogy engem kérdezett. Nagyon, de nagyon meghatott.
Visszamentem a bálterembe, ahova már elkezdték kipakolni az ételeket, italokat. Hozzáláttam segíteni, rendezgetni, hogy minden elférjen a hatalmas, mégis kicsinek ígérkező asztalon.

§      §      §      §      §

Fáradtan vonultam vissza a hálóhelyemre, hogy pihenhessek egy kicsit. Mindent megcsináltunk, a Királynő érkezéséig pedig mindenki félrevonulhatott. Az egész palotában csend honolt, ami egy kis megnyugvást jelentett mindenkinek.Nekem olyannyira, hogy elkezdtem álmosodni. Próbáltam magam ébren tartani, de nem sikerült, így elaludtam.

- Ivan király, Őn az apukám? - kérdeztem a felém magasodó férfitől, mire ő felnevetett.
- Ismertem az édesanyád, a többit pedig majd, ha nagy leszel elmesélem. Most pedig menj, Agnes asszony vár téged! - mosolygott. 
Apró kisgyermek voltam akkor, most pedig külső szemlélővé váltam. Ivan király ismerte édesanyámat? Ezért vagyok itt?
- Cody, menj te is velük. Játssz egy kicsit Cassandrával... - szólt a mellette álló kisfiúhoz, akit eddig észre sem vettem.
A gyermek arca egyből felragyogott, majd elindult a kislány után, aki történetesen én voltam.

- Cassandta, ébredj! - hirtelen pattantak ki a szemeim. Agnes asszony ült az ágyam szélén.
- Hozd rendbe magad, mert a királynő hintója átjött a kapun, mindjárt ideér! - tanácsolta mosolyogva.
- Rendben van - mondtam, majd kiszálltam az ágyból, és picit megmosdottam, majd kezemmel a hajamat is megigazítottam.
Agnes türelmesen várt, amikor pedig készen lettem, elindultunk a bálterem felé. Éppen időben értünk be, ugyanis amint beálltunk a helyünkre, nyílt az ajtó és az ünnepelt lépett be rajta, fiával a nyomában.
- Éljen sokáig Elisabeth királyné! - kiáltottuk egyszerre. A nő boldogan elmosolyodott, és majdnem el is sírta magát. Odasietett Ivan királyhoz, és szorosan ölelésébe bújt. Mindenki mosolyogva nézte őket.
- Nos, drága édesanyám! - szólalt fel Cody herceg, mire mindenki rákapta a tekintetét. - Csodálom azt, amint nap, mint nap teszel. Emlékszem, kisgyermekkoromban azt gondoltam, hogy egy angyal vagy. Ez mit sem változott az évek során... Isten Éltessen! - mosolygott lágyan.
- Köszönöm, fiam! Nagyon büszke vagyok Rád! - és itt eltört a mécses, Elisabeth királyné sírni kezdett. A sós cseppek örömében törtek utat maguknak.
- És mindenki, aki itt van! - szólt ezúttal hozzánk, a palota személyzetéhez. - Önöknek is nagyon köszönöm azt, hogy ezt megtették értem. Köszönöm a munkátokat, örülök, hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve, mint maguk! Most pedig egyenek-igyanak kedvükre!
- Köszönjük szépen, Elisabeth királyné! - kántáltuk egyszerre. Csodálatos egy teremtés.
Ezek után mindenki beszélgetett, táncolt, evett, ivott, nevetett. Jó volt látni, hogy az emberek, akikkel együtt élek, akiket szeretek, boldogak. Éppen az egyik süteményt készültem megkóstolni, amikor megéreztem, hogy valaki figyel. Körbenéztem. Sajnos nem láttam be teljesen a hatalmas termet, de nem is volt szükséges, ugyanis tőlem nem messze a Herceg velem szemben, a Király nekem háttal állt, és beszélgetett. Az előbb említett pedig átpillantott apja válla fölött, egyenesen rám. Éreztem, ahogy elvörösödöm, a finom sütemény pedig kiesett a kezemből.
- Jaj, ne! - guggoltam le egyből, hogy felszedjem.
- Mi terelte el ennyire a figyelmedet, Lányom? - hallottam meg a királynő hangját.
- O-oh... é-én... - álltam föl. Az úrnőm csak kedvesen mosolygott rám. - Bocsásson meg!
- Ugyan már, Cassandra! Próbálj meg ejtőzni egy kicsit, rendben van? - a barátságos mosoly még mindig ott volt gyönyörű arcán.
- Köszönöm, A-asszonyom! - mosolyodtam el végül én is.
- Szóval, mi is terelte el a figyelmedet, amit a szegény sütemény bánt? - kérdezte.
Nem mondhatom el neki, hogy zavarba jöttem a Herceg tekintetétől...
- Körbenéztem é-és annyira elgondolkoztam, hogy kiejtettem a kezeim közül... - mondtam.
Csak egy széles mosolyt, mondhatni már-már vigyort kaptam, majd továbbállt. Vörös orcával, a remegő kezeimben tartva a padlóval találkozott süteményt akartam megfordulni, ám amikor ez megtörtént nekiütköztem valakinek. Felnéztem rá, és Cody herceggel találtam szembe magam. Kék tekintetét az enyéimbe fúrta, amitől felgyorsult a szívverésem. Persze nem más miatt, mint azért, mert meglepődtem, és nem akartam tiszteletlen sem lenni, hogy sokáig a szemeibe nézek. Lehajtottam a fejem, s hátráltam egy lépést.
- Bocsásson me-... - kezdtem volna, de Ő közbevágott.
- Máskor jobban figyelj oda! - köpte oda szárazon, mély hangján, majd kikerülve engem továbbment.
Rideg viselkedése velem szemben már megszokott. Nem említhetem senkinek ugyan, de attól még igen kellemetlenül érint a dolog. Az édesanyja és az édesapja is kedvesen szólnak hozzám - és mindenkihez. Akkor Ő miért nem? 

Gondolataimba bekúszott az álom, amit láttam. Valószínűleg csak a képzeletem szüleménye, de mégis elgondolkoztam rajta. Jó lenne megtudni, hogy hogyan kerültem ide és mi történt a szüleimmel. Akárhányszor kérdeztem róla Agnes-t, annyiszor kaptam kitérő választ. Mi olyan nagy dolog, hogy titkolni kell? Sok mindenre gondoltam már. Az egyik lehetőség az, hogya  szüleim rossz emberek, a másik pedig az, hogy már nem élnek. Lehet, jobb ha nem tudom, hogy mi van velük. Elvégre annyira nem érdeklem őket, hogy egy levelet sem kaptam tőlük még soha. 

Igen, ez így van. Nem szeretnek engem...
Ott álltam egyedül, körülöttem mindenki jól érezte magát, mindenki mosolygott. A sütemény, amit leejtettem ismételten a földön landolt. Sírhatnékom támadt. Azon gondolkoztam, hogy hogyan tudtak annyira elkalandozni a gondolataim, hogy Cody hercegtől egészen a szüleimig jutottam. Mellkasomba éles, szúrós fájdalom nyílalt, légzésem heves lett.
- Jót tenne neked, ha kimennénk egy kicsit... - éreztem meg egy kezet a derekamon, s lélegzetet a fülemnél.
Az illető kivezetett a tömegből, egyenesen az udvarra. A friss levegő úgy hatott rám, mint egy hideg zuhany. Feléledtem, és nagyokat lélegeztem. Nyugtalanságom azonban nem enyhült. Könnyes szemekkel néztem fel 'megmentőmre', és azt hittem, csak képzelődöm.
- Minden rendben? - kérdezte.
- É-én... nem tudom, mi történt velem odabenn. Sajnálom, h-ha kellemetlenséget okoztam Ö-önnek... - léptem egy lépést hátra, ugyanis keze még mindig a derekamon pihent.
Nyelt egyet, majd egy hangos sóhajtás után ő is hátrált egy lépést.
- Remélem, rendben leszel! - tért vissza komor, rideg hangja.
- Köszönöm, Herceg! - hajoltam meg, majd hagytam, hogy visszamenjen az ünnepségre. Az ajtóból még visszatekintett rám, de szemeiben nem tükröződött semmiféle érzelem. Végül eltűnt az ajtó mögött, magamra hagyva engem.
- Hálásan köszönöm... - suttogtam magam elé, majd elindultam, hogy nyugovóra térhessek.
Szeretnék válaszokat kapni a kérdéseimre, amelyek most eggyel gyarapodtak, Cody herceg viselkedése által...

¤

Szép napot emberek! :)
Megérkezett az első fejezet, ééés vele együtt Cody herceg is. :3 Remélem, mindenkinek okozott egy kis fejtörőt a dolog, de ha nem, akkor legalább tetszett!:D
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a részt is, és reményeim szerint velem tart a következőkben! :) ♥

Következő rész érkezése: 08.07.(vasárnap)

Ölelés, Leah.

00.Fejezet

Prológus

Ahol minden elkezdődött...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, fiatal lány, név szerint Ayleen Rutherford. Szegény családban nőtt fel, az anyja varrónő, az apja földműves volt. Amikor Ayleen tizenhét esztendős lett, az édesapja megbetegedett, s a szervezete feladta a küzdelmet, meghalt. Egyedül maradt anyjával, aki minden figyelmét a lányra szentelte. Azokban az időkben egy család férfi nélkül nehezen élt meg. Ayleen azonban mindent megtett azért, hogy ne éhezzenek, de sajnos volt olyan nap, amikor nem ettek egy árva falatot sem. A lány szentül hitte, hogy minden rendbe jön, de a dolgok egyre csak rosszabbak lettek. A holtpont akkor érkezett el, amikor Ayleen édesanyja is megbetegedett. A lány kétségbe volt esve, nem tudta, mit tehetne, hiszen nemhogy gyógyszerre, de még ételre sem volt pénzük. Pontosan egy évvel férje halála után, Ayleen édesanyja, Charlotte is lehunyta smaragdként csillogó szemeit, s örök nyugalomra tért. A lány teljesen egyedül maradt eme kilátástalan világban, de szerencsére talpraesett volt, és sikerült előteremtenie az ételre szánt pénzt, tisztességes munkával. Nyitott egy saját boltot, ahol gyógynövényeket árult. Mindig is szeretett a nagymamája régi könyveiből tanulni, így értett ehhez. Mindenki hozzá járt, mert a kedves lányka hasznos dolgokat árult, s nem aranyáron tette azt.

Ayleen immáron betöltötte a huszadik esztendejét, amikor egy sürgős küldemény érkezett a házhoz, egyenesen a királyi palotából. A fiatal nő elnézést kérve az ott lévő vásárlóktól, félrevonult, és kinyitotta a vörös, királyi pecséttel ellátott borítékot.

,, Kedves Ayleen Rutherford!
Ezennel meghívom Önt a palotába, királyi gyógynövényesnek. Három napot adok arra, hogy minden holmiját összecsomagolja, s a harmadik napon egy hintót küldök Önért!
Tisztelettel, II. Ivan."

E rövidke kis üzenet képes volt a legboldogabbá tenni Ayleen-t, és zárás után már pakolni is kezdett.

Három nap alatt minden fontos dolgot elpakolt, a temetőben rendbe rakta szeretett szülei, nagyszülei sírját, majd az utolsó napon minden hozzá közel álló városbelinek - azaz majdnem mindenkinek - egy-egy borítékban félretett szükséges orvosságokat. Tudta, kinek mi kell.

Harmadnapon a hintó pontban kilenc órára ott volt Ayleen háza előtt. A lány könnyes búcsút véve az apró, s megannyi emléket őrző házikótól, beszállt a hintóba, figyelve, ahogy egyre távolodik otthonától.

A király kedvesen fogadta, s elmondta neki, hogy azért őt választotta, mert a városban mindenki róla beszél, és rengetegen dicsérik. Ayleen nagyon örült ennek, ahogy annak is, hogy a király maga intézte felé e szép szavakat. Az - akkor még fiatal - király megigézte Ayleen-t, de a közösségben elfoglalt szerepe miatt, nem táplálhatott iránta komolyabb érzelmeket.

§      §      §      §      §

Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, s észrevétlenül elröppent két év. Ayleen nagyon jól érezte magát a palotában, és kifejezetten örült annak, hogy az évek során sem veszítette el a király bizalmát. Sőt, mi több, a férfi egyre jobban, s jobban bízott benne, így már nem csak király-alattvaló viszony volt közöttük, hanem szinte már barátság is. Ezt Ayleen először lehetetlennek gondolta, de mint kiderült, korántsem az. A nő gyengéd érzései nem enyhültek Ivan iránt, s ezt a férfi is tudta. Tisztázták egymással, ugyanúgy éreznek, és az ok, ami miatt nem lehettek együtt az az volt, hogy Ayleen más társadalmi körbe tartozott. Ezt elfogadták mind a ketten. Igaz, a férfi könnyedén elvehette volna a nőt, de félt. Félt, Ayleen nem bírná a nemesi életet - s ebben nem volt semmi lenéző szándék. Egyszerűen csak az volt a helyzet, hogy az emberek így is összesúgtak a háta mögött, és ismerve a fiatal nő érzékeny természetét, ha ezt tudta volna, biztosan bántotta volna a dolog. Így Ivan nem lépett, hanem négy év letelte alatt, végignézte, ahogy az, akit szívből szeret elhagyja a palotát, hogy megházasodjon. A szíve szakadt meg, de nem akarta megfosztani a boldogságtól.
Ivan nehezen ugyan, de időközben lemondott Ayleen-ról, és talált magának egy rendes, bár fiatal leányt, aki a szomszédos királyság hercegnője volt. Összeházasodtak, s született egy gyermekük.
Ayleen-ról sokáig nem hallott semmit, és ez aggasztotta ugyan, de próbált nem gondolni rá. Egyre nehezebben ment neki a papír-és az egyéb munka is, így megkérte barátját, s egyben csatlósát, hogy nézzen rá a nőre. A hűséges barát, Richard először próbálta lebeszélni, rávenni, hogy verje ki a fejéből végre Ayleen-t, de Ivan nem hallgatott rá, így kénytelen volt elmenni a városba, és megnézni, mi van a nővel. Az, ami fogadta azonban nem volt valami boldog...
A férj, a férj édesanyja, és egy csecsemő voltak a házban. A férfi gondterhelt volt, az asszony erősen gondolkozott. Ez a kép nem tetszett Richard-nak, ezért kérdezősködni kezdett az emberektől, hogy mi történt a mindenki által kedvelt Ayleen-nal. Végül egy idős hölgy adta meg neki a választ azzal, hogy elvezette a temetőbe, Ayleen sírjához. A nő meghalt. Később Richard azt is megtudta, hogy terhes volt, és szülés közben legyengült, nem bírta, belehalt. Ezekkel a hírekkel ment vissza a palotába, a már amúgy is összetört Ivan-hoz. Amint a király ezt megtudta, szinte hallani lehetett szívét, ahogy szilánkokra törik. S akkor felzokogott. Addig senki sem látta Őt, a nagy, és erős királyt sírni. De a tudat, hogy Ayleen meghalt, megőrjítette. Egyre csak az járt a fejében, hogy el sem tudott tőle köszönni rendesen. Richard azt is elmondta neki, hogy a gyermek, akit Ayleen a szíve alatt hordott, még él, de az anyatej hiánya miatt le van gyengülve. Eddig egy városbéli nő nyújtott segítséget, aki szintén nemrég hozott világra egy gyermeket, de sajnos ő már nem tud segíteni tovább a kisgyermeken. Ekkor Ivan elhatározta, hogy Ayleen újszülött gyermekét a palotába hozatja, és felneveli. Az édesapja először nem akarta engedni, de utána rájött, hogy jobb sorsa lesz a királynál, mint nála. Ugyanis egy vasa sem volt.
A csecsemőt a királyné szoptatta, így sikerült visszanyernie az erejét, s úgy, mint egy leendő szolgálót, Ivan adoptálta a gyermeket. A kislányt, akit igaz szerelme hozott világra. A kislányt, aki máris elveszítette a családját. A kislányt, akit Cassandra-nak hívnak.

¤

Nos, sziasztok!:)

Örülök, hogy 12 emberke már fel is iratkozott a blogra. Ez lenne hát a prológus. Remélem mindenkinek elnyeri majd a tetszését. Szerettem volna mindenféleképpen bemutatni a múltat, hogy értsetek majd pár dolgot az elkövetkezendőkben. :)

Az első fejezetben már Cassandra szemszögéből olvashattok, és betekinthettek majd az életébe. 

Köszönöm, hogy elolvastátok! Remélem tetszett! :)

Következő rész érkezése: 07.31.(vasárnap)

Ölelés, Leah.

Nyitás

Prológus érkezése:

2016. 07. 24.

Vasárnap